Kedves olvasó, mielőtt szélcsengőt választasz, nézd meg az üveg alsó szélét. Egy kézzel fújt, Edo stílusú furinon ez a perem érdes marad. Nem csiszolják, nem géppel munkálják meg, és nem simítják szabályos körré, ahogyan a legtöbb üvegtárgy esetében. A készítő szándékosan hagyja cakkosnak, mert a sima perem minden alkalommal egyetlen lapos hangot ad, amikor az ütő hozzáér, míg az érdes perem lágyabb, rétegzettebb hanggá töri az ütést: egyetlen hang helyett a felhangok apró fürtjévé. Ez az egyetlen befejezetlen részlet választja el leginkább a suttogó csengőt a csörömpölőtől, mégis szinte senki sem említi, aki szélcsengőket árul.
Mitől lesz halk vagy hangos?
Három egyszerű mechanikai tényező végzi a munka nagy részét, még mielőtt az anyag egyáltalán számítana. A vitorla, vagyis az ütő alatt lógó lapos elem, amely felfogja a mozgó levegőt, határozza meg, mennyi szél kell az egész szerkezet meglendítéséhez: a nagy vitorla enyhe fuvallatban is megmozdul, a kicsi viszont erősebb szelet vár. A harang vagy cső falának vastagsága dönti el, hogy a megszólaló hang csengő vagy tompa lesz-e: a vékony fal messzebbre cseng, a vastag tompán koppan. Az ütő és a harang egymáshoz viszonyított súlya pedig azt határozza meg, milyen erős lesz minden ütés, függetlenül attól, milyen gyengéden lökte oda a szél. A világ legpuhább anyagából készült csengő is csörömpölni fog, ha az ütő nehéz, a vitorla pedig túlméretezett.
Ha ezek az arányok már adottak, az anyag inkább a hang karakterét, nem pedig a hangerejét formálja. A bambusz üreges, fás koppanást ad, inkább két száraz bot hangját, mint egy harangét. A tömör fa még jobban tompítja a hangot: inkább érezni lehet egy szobában, mint hallani a kert túloldalán. A fém, legyen öntött vagy vágott, a legfényesebben és a legmesszebbre viszi a hangot, ezért gyakran ezt választják, ha azt szeretnék, hogy a csengő egy egész kertben hallható legyen, ne csak közelről. Az üveg egyetlen tiszta, viszonylag rövid hangot ad, pontos jellege pedig a fent említett befejezetlen peremtől függ: a simára vágott perem minden ütésnél laposabban és ismétlődőbben cseng, míg a kézzel fújt Edo furin szándékosan szabálytalan pereme azt jelenti, hogy ugyanaz a harang soha nem szól teljesen ugyanúgy kétszer.
Egy műhely Edogawa kerületében
Ez az érdes peremmel dolgozó technika nem néphagyomány, hanem élő mesterség. A Shinohara Furin Honpo egy 1915-ben Tokió Edogawa kerületében alapított családi műhely, ahol ma is minden üvegharangot kézzel, formák nélkül, egyenként alakítanak nyílt láng fölött. Második generációs elnöke, Yoshiharu Shinohara nevéhez fűzik az Edo Furin elnevezést, amelyet 1965 körül azért adott ezeknek a harangoknak, hogy megkülönböztesse a kézzel fújt tokiói munkát a máshol megjelenő gépi gyártású furinoktól. A hírek szerint ma is együtt fúj üveget fiával, Hiroshival; ez egyszerű, mindennapi mesterségként öröklődik egyik nemzedékről a másikra, ahogyan a legtöbb szakma. A mesterség egyre szűkebb körben él: a kézzel fújt üvegfurinok igényes elkészítéséhez évek kellenek, és már csak kevés tokiói műhelyt ismernek el úgy, hogy ezzel a módszerrel hiteles Edo Furint készít, köztük a Shinohara Furin Honpót is. Részben ezért kerül egy valódi, kézzel fújt darab többe a formában készült változatnál, és ezért készül belőle évről évre kevesebb.
A papírcsík az igazi próba
Ha még vásárlás előtt szeretnéd őszintén felmérni, mennyire halk egy csengő, magát a harangot vizsgáld, hanem az ütőről lelógó, tanzakunak nevezett papírcsíkot. Nem az üveg vagy a fölötte lévő bambusz, hanem a csík mérete és súlya dönti el, milyen kevés szél kell ahhoz, hogy egyáltalán mozgásba hozza a csengőt. Egy nagyobb, nehezebb csíkhoz rendes széllökés kell, hogy belekapjon és meglendítse; egy kicsi, könnyű darabot szinte semmi megmozdít, akár az is, ahogy a résnyire nyitva hagyott ablakon átsuhan a levegő. Ez a forgó mozgás húzza az ütőt a haranghoz. Ezért egy kis papírcsíkkal ellátott csengő általában gyakrabban és lágyabban szól, egyszerűen azért, mert olyan kevés levegő is elég a megmozdításához. Ez sokkal őszintébb próba, mint egy anyagtáblázat böngészése, mert két azonos méretű üvegfurin teljesen eltérően viselkedhet attól függően, mi van alájuk kötve.
Nehezebbet választani, vagy csendesebb helyet?
Nem minden jó csengőt halknak terveztek, és a lágyság választás, nem rangsor. Iwate prefektúrában a furinokat hagyományos nambu vasedényként is öntik: tömör fémből készülnek, nem fújt üvegből, és mélyebb, zengőbb, határozottan fémes hangot adnak. Mivel a harangot öntik, nem pedig vékony, fújt héjként készítik, általában rendes széllökés kell ahhoz, hogy egyáltalán megszólaljon, és inkább mély kondulással válaszol, mint egy könnyű csengő csilingeléssel. Egy öntöttvas csengő választása, amely mélyebb és fémesebb hangú, nem rosszabb döntés az üvegnél; egyszerűen másfajta, ritkábban végzett munkára kéri a tárgyat: kevesebb hang egy nap alatt, de mindegyik súlyosabb.
Az, hogy hová akasztod a csengőt, éppolyan fontos, mint az, hogy miből készült. Még a leghalkabb csengő is többet fog szólni a készítő szándékánál, ha olyan helyre kerül, ahol a szél összegyűlik és tölcsérként áramlik: két fal közötti keskeny résbe vagy egy olyan sarokba, ahol összpontosul a huzat. Ha olyan helyre akasztod, ahol a levegő több irányból érkezik, és veszít az erejéből - például nyitott verandára, széles eresz alá vagy csak kissé nyitott ablakhoz -, ugyanaz a csengő inkább háttéridőjárássá szelídül, mint zajjá. Ha egy szobában többnyire valóban teljes csendet szeretnél, ezt az adott ablak huzatát figyelembe véve érdemes megválasztani, nem csupán a méret vagy az ár alapján.
Egy fesztivál, amely ma is e hang köré gyűjti az embereket
Mindez nem csupán műhelyekben őrzött elmélet. A Saitama prefektúrában található Kawagoe Hikawa-szentélyben, amelyről úgy tartják, hogy sok évszázadra tekint vissza, és hagyományosan a házassághoz kapcsolódó istenségekhez kötődik, 2014 óta minden nyáron megrendezik az Enmusubi Furin fesztivált, amely a hírek szerint az egész évad alatt nagy tömegeket vonz. A Furin Kairo néven ismert folyosó mentén több ezer, kézzel festett üvegfurin lóg együtt, a látogatók pedig személyes kívánságokat írnak a tanzaku csíkokra, majd a harangok alá kötik őket. Így ugyanaz a kis papír, amely meghatározza, hogyan szól a csengő, egy nyár erejéig arra is szolgál, hogy valami leírt és remélt dolgot bízzanak rá. A furinokat hagyományosan a nyár végén ismét leszedik; a légkondicionálás előtti időkben állítólag a hangjuk és a papírcsík mozgása is az évszak hűvösségének egyik jeléül szolgált, nem pedig tényleges hőmérséklet-csökkenést jelzett. Kawagoe-n kívül is találni kézműves csengőket, például Tokió régebbi kézműves negyedeiben, Aszakuszában és Kiotó szűk utcácskáiban, ahol ez a mesterség egyszerűen soha nem tűnt el teljesen, bár mindegyik helyen kevesebben tudják már kézzel megfújni a furint, mint egy nemzedékkel korábban.
A saját csengőd kiválasztása
Újra meg újra visszatérek ahhoz a gondolathoz, hogy egy csengő valódi minősége nem attól függ, milyen szépen díszítették, hanem attól, milyen kevés szelet vár meg, mielőtt megszólal. Furcsa szempont ez egy tárgy esetében, hiszen azt jelenti, hogy a csendes élethez való legjobb csengő gyakran a legegyszerűbb külsejű, és inkább a papírcsíkjáról, mint a felületéről ítélhető meg. Amikor készen állsz választani, ezt a kérdést érdemes magaddal vinni: a saját ablakod előtt fújó szél könnyű és állandó, vagy inkább időnként erősödő széllökésekből áll? Hagyd, hogy erre a válasz, ne pedig az anyagok táblázata válassza ki a csengőt. A szélcsengőink között, legyen szó kézzel fújt üvegfurinról vagy üreges, fás koppanású bambuszcsengőről, ugyanaz az egyszerű próba érvényes: figyeld meg, mi mozgatja, és hagyd, hogy ebből tudd meg, milyen hangja lesz, amikor végül ott függ majd, ahol élsz.
Ez is tetszhet
Ha mélyebb, ritkábban megszólaló hangra vágysz, egy öntött fémcsengő rendes széllökésre válaszol, nem egy futó fuvallatra. Ha pedig valójában egyetlen megütött hangot keresel, nem olyasmit, amiről a szél dönt helyetted, egy éneklő tál jól megfér a csengő mellett ugyanazon a csendes polcon.
